Ha a Sors kegyes lett volna hozzánk, ma kellett volna megszületned. Ehelyett már 21 hete a hiányoddal küzdünk.
Még mindig nagyon fáj, hogy nem ölelhettünk magunkhoz, nem becézgethettünk, nem vihettünk haza. Az idő ugyan sokat segített, mert már nem mindig kúszik könny a szemembe, ha Rád gondolok, de gyakran érzem úgy, szétfeszít, megfojt a bennem ragadt szeretet, amit Neked kellett volna adnom.
Itt ég mellettem az érted gyújtott gyertya és elmerülök a lángjában... Vajon helyes kisfiú lettél volna? Nekünk biztosan. A tanulás biztos ment volna, bár valószínűleg a sokszor a pokolba kívántad volna a pedagógus anyukád, aki egyfolytában nyüstöl... :) Kísértelek volna az oviba, isibe, ápoltalak volna, ha beteg vagy. Együtt
sírtam volna veled a bánatodban és együtt nevettünk volna a vicces
dolgokon. Később eljártál volna Apával kettesben horgászni, ahol kibeszéltétek volna a csajokat, meg engem.
Elhoztad volna bemutatni a barátnődet, majd egyszer kisfiús mosollyal jelentetted volna be, megnősülsz, babátok lesz. De ha felnőve, családosan is, mindig-mindig a mi kicsikénk maradtál volna!
Istenem! Hisz így is az vagy... a mi elsőszülött kisfiunk. Emléked végigkíséri életünket. A testvéreidnek büszkén fogom mesélni, hogy volt egy bátyjuk, aki kitaposta nekik az utat. Aki megtanított bennünket az élet valóban fontos dolgaira és talán még jobban szeretni.
Nem tudom, van-e bármi is az életünk vége után, de szeretném hinni, hogy békés, nyugodt helyen vagy. Szeretném hinni, hogy figyelsz minket és olyan őszinte bölcsességgel terelgetsz minket a helyes irányba, amilyennel csak a tiszta gyermeki lélek bír. Hiszem, hogy segítesz majd nekünk, amikor testvért szeretnénk Neked, és jó bátyjhoz híven vigyázod majd minden mozdulatát.
Remélem abban a rövid időben, amit velünk töltöttél, érezted, hogy nagyon-nagyon szeretünk! Most búcsúzom. Nem tudom, írok-e még, de azt hiszem, ez nem is fontos, hiszen a gondolataimban sokszor beszélgetek Veled és a szívünkben is mindig helyed lesz. Nagyon hiányzol nekünk!
Szerető Anyukád.
