Bognár
Szabolcs emlékére
Azt hiszem a sors
kegyetlen tréfát űzött velünk, emberekkel, amikor az érzéseinket kaptuk.
Másképpen hogyan hiányozhatna az, ami még nem is létezett/aki még meg sem
született?
Egyre csak a
főigazgató szavai keringenek a fejemben. Amikor kiderült, hogy veszélyeztetett
terhes vagyok és táppénzre kell mennem, azt mondta: „A gyerekeknek meg kell
születni!” Mióta elveszítettük Őt, bármerre nézek, mindenhol kisbabákat és
terhes nőket látok. Mégis a gondolataim legmélyére nézve is bátran mondhatom
egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy sajnáljam másoktól a boldogságot.
Csupán magamat sajnálom, hogy nekem ez most nem adatott meg.
Az utóbbi napokban
rengeteg történetet olvastam az interneten, különböző korú gyermekek
elvesztéséről. a vélemények teljesen megoszlanak annak tekintetében, hogy
melyik is a rosszabb: ha az első babát veszíti el a szülő, vagy ha egy (esetleg
több) egészséges gyermek után jön egy tragédia.
Azt hiszem, mindegyik
esetben meghalunk egy kicsit mi, szülők is. Bár ez abszolút közhelynek
hangozhat, de az utóbbi két hétben megtanultam valamit: Ezek a mondatok csak
akkor közhelyszerűek, ha olyan mondja, aki nem élt át ilyesmit. Azok számára,
akik átélték gyermekük elvesztését, teljesen mást jelent, amikor azt mondják egy
egészséges baba láttán: Becsüljétek meg, és vigyázzatok rá nagyon! Hiszen én is
vigyáznék rá… de nekem nincs rá lehetőségem. ...és nem, ezt attól sem lesz
könnyebb elviselni, hogy a mi döntésünk volt. Elsősorban nem arra gondolok,
hogy megbántuk volna. Mindig is igyekeztem úgy hozni a döntéseimet, hogy ne
kelljen semmit megbánnom, és ezúttal is biztos vagyok benne, hogy jól
döntöttem. Viszont maga az a tény, hogy nekem kellett kimondanom: vegyük el az
életét, egyszerűen megőrjít! Hiszen a részem volt, az én vérem keringett benne,
éreztem minden rezdülését, a szívem minden dobbanásával neki adtam életet!
…és most fáj…
kimondhatatlanul fáj
a hiánya.
A szülés után
utáltam, hogy nagy volt a hasam, mert arra emlékeztetett, már nincs benne. Most
utálom, mert egyre laposabb, így már a nyoma sincs meg.
Persze majd talpra
állunk. Előbb-utóbb lesz majd babánk is. Továbblépünk, hiszen ez az élet
rendje.
Viszont valami mindig hiányozni fog…
